2018. április 12., csütörtök

Csevegős csütörtök #3


Sziasztok!

A mai Csevegős csütörtök bejegyzésben elég sok mindenről szeretnék beszélni. Mostanában elkezdtem azt érezni, hogy mennyire ártó tud lenni a szociális média. Persze rengeteg jó dolog van benne, például összehoz messze élő embereket, lehet beszélgetni ugyanolyan könyvmolyokkal a világ túlsó végéről, és hasonlók, de azért vannak árnyoldalai is - s most nem is a biztonságosságának megkérdőjelezésére gondolok.

Manapság már nem is érzi magát teljesnek az, aki nincs fenn valamelyik közösségi média platformon (erős túlzás, de a napjaink nyugati világában már kikerülhetetlenek). Azonban ezekkel az oldalakkal annyi idő elmegy, amit valami produktívabbra is használhatna az ember. Csak monotonul görget a Facebookon, Instagramon, lájkolgat ezt-azt, és így elröppen egy-, ne adj isten több óra. Tudom milyen hamar elmegy így az idő, én is szoktam ilyet csinálni. S ezalatt igazából semmi hasznos nem történik, csak úgy vagyunk. S ez még akkor is rossz szokás, ha - mint én például - csak könyves oldalakat nézek. Mert attól még nem lesz jobb, ha könyvekkel kapcsolatos. Főleg, hogy olyan gyorsan szoktam végiggörgetni, hogy igazából nem is adom oda a teljes figyelmemet. Hiszen rengeteg csodálatos fiók létezik, ami ontja magából a szebbnél szebb képeket, s az ember mindet meg akarja nézni. 

Aztán van az érem másik oldala, amikor én csinálok képet, és posztolom ide-oda. Sose fogom megérteni azokat, akik órákat töltenek egy-egy kép komponálásával, megszerkesztésével. Arról meg ne is beszéljünk, hogy utána a kellékeket el is kell rakni, hiszen maguktól nem varázsolódnak vissza. Csak arról ugye már nem szól a fáma. Megnézném a "nagy" képet, ahol nem csak a szépen beállított könyvek vannak, hanem ami mellette van. Akkor rögtön nem irigyelné az ember. Nem mindig gondolunk bele, hogy ezekkel mennyi meló van. Szóval nem értem meg, viszont tisztelem őket, hiszen nagy türelem kell egy csodásan beállított képhez. 

S, miután posztoltunk, várjuk hány lájk érkezik be képünkre. Aztán, ha kevés, akkor meg lelombozódunk, hogy de miért? Mit kéne még csinálnom, hogy annyian lájkolják a képemet, mint Józsi Pistiét? Hogyan lehetne annyi követőm, mint Pistikének? Ezek bosszantó, de elég emberi vonások. Másról nem tudok nyilatkozni, de magamról igen - többször is előfordultak ezek a gondolatok. S persze aztán rögtön rájövök, hogy ez mekkora marhaság, vannak ennél milliószor fontosabb dolgok is, de akkor is mindig ott van a kis idegesítő gondolatfoszlány. De emlékeztetnék mindenkit, köztük magamat is, hogy a lájkok csak ideiglenes boldogságot okoznak. Nem fogsz arra emlékezni, hogy egy-egy képedet hányan szerették. Ne is az okozza legnagyobb örömöt, hogy elérted a száz kedvelőt. S legfőképpen, ne érezzük kötelességnek, hogy rendszeresen posztoljunk, de még pluszban mindig csodálatosakat is. Nem esz meg az Instagram rendőrség, ha nincs rajta húszféle masni, meg virág, meg kutya meg mit tudom én. Addig jó, amíg örömmel tölt el a képek beállítgatása, posztolgatás. De, ha kényszernek érzed, akkor hagyd a csudába. Annyit nem ér az egész. 

Mostanában én is visszafogom magam ezeken a közösségi oldalakon, mert kicsit megcsömörlöttem. Elment a kedvem tőlük, mert már nem az élményre hajtottam, hanem a számokra. Az meg már rég rossz, hiszen olyan nagy kedvvel vágtam bele anno, nem is érdekelt, hogy unalmasak a képeim, csak örültem, hogy valahova végre kiposztolhatom őket. Nem is tudom, mikor csapott át ilyen erőltetésbe, csak hát egyre több olyan embert követtem, akik csodásabbnál csodásabb képeket posztoltak, és emiatt kevesebbnek éreztem a sajátjaimat.

Szóval, itt is - mint mindenhol az életben - az a lényeg, hogy élvezze az ember, amit csinál, ne görcsöljön rá túlzottan. Ha örömmel tölt el, hogy görgeted a képeket, posztokat, akkor tedd azt, de figyelni kell, hogy ne essünk túlzásokba. Ha örömmel állítgatod be órákon keresztül a könyveket fotózáshoz, szuper! De, ha neked egyik sem kenyered, az sem okoz semmilyen problémát, hiszen mindenkit más tölt el boldogsággal. Jót tesz, ha időnként kis szünetet tartunk, ilyenkor mindig át lehet értékelni a dolgokat, átgondolni a fontossági sorrendeket.

Ez most kicsit filozofálgatósabb poszt lett, de már egy ideje kikívánkozott. Nagyon érdekelne a ti véleményetek is, hogy esetleg nektek is vannak/voltak ilyen érzéseitek?

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jól megfogalmaztad.... én már jó ideje pontosan ilyenek miatt kerülöm az FB-t.... Annyival kiegészíteném, hogy arról nem is beszélve, hogy mennyire hazudnak a képek: ha hinni lehetne az SM világának, akkor csupa boldog ember élne Mo-n, akik minden nap étteremben esznek, minden nap kirándulnak...minden nap "puccba vannak vágva" és soha nincs nincs napjuk, nem sírnak, nem vitatkoznak, korlátlanok az anyagi forrásaik és nem is dolgoznak :) Pont a hétköznapok vesznek el...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. :) Haha, az biztos, akkor soha senkinek nem lenne melegítőgatyás, otthon gubbasztós napja. :D Tényleg nagyon fals képet mutatnak az emberek magukról az interneten.

      Törlés
  2. Nagyon jó írás, mindennel egyetértek! Mondjuk én is inkább a Facebook kapcsán érzem, hogy besokalltam, annyi a tökéletesnek látszani akaró tartalom, s közben már-már nem is emberi. Felépítünk magunkról valamit a közösségi médiában, és közben mintha elfelejtenénk megélni a valóságot. Pedig milyen szép tud lenni az élet! Na jó, be is fejezetem a filozofálást, a lényeg, hogy nagyon tetszett az írásod. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :) Egyetértek minden szavaddal, tényleg ez megy mostanság. :( De szerencsére itt is vannak kivételek, akik arra törekednek, hogy ne a látszatra törekedjenek, hanem a valós dolgokra.

      Törlés