2018. március 19., hétfő

Az essexi kígyó

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.

Az essexi kígyó több irodalmi díjat kapott, megjelenése óta több mint egy éve az eladási listák elején szerepel a könyv az Egyesült Királyságban.

A recenziót köszönöm szépen a 21. Század Kiadónak!


Erre a könyvre már angolul felfigyeltem, aztán, amikor kiderült, hogy magyarul is meg fog jelenni, úgy döntöttem, hogy megvárom. Nagyon örülök, hogy így tettem, ugyanis valami csodálatos volt a fordítás! Biztos vagyok, hogy az alapanyag is ugyanennyire remek volt, de ennyire gördülékeny írást már rég olvastam. A borító szépségéről meg ódákat lehetne zengni. Olyan, mint Morgan le Fay, a környéken mindenkit odacsábít. 

A történet rengeteg karaktert és érdekes kérdést vonultat fel. Kezdjük Corával, aki egy frissen megözvegyült fiatal nő. A férje halála miatt - ez morbidan fog hangzani - végre szabadnak érezheti magát, levetkőzheti nőiességét, és azt csinálhat, amit szeret: bő, kényelmes ruhákban tetőtől talpig a sárban fosszíliák után kutatni. A kis családjába beletartozik még fia, Francis, illetve barátnője/társalkodónője, Martha. Francist én nem tudtam hova tenni, olyan sejtésem van, hogy autista lehet talán, legalábbis a jellemei alapján a jelenkorban biztos annak titulálnák. Nagyon különc gyerek, okos, de nem úgy működik a gondolkodása, mint a legtöbb embernek. Emiatt is elég hideg Cora és az ő viszonya, mondjuk a nő sem túlzottan anyatípus. Martha is - sőt, igazából itt mindenki - nagyon komplex személyiség. Szívügye a munkásosztálybeliek lakásainak jobbá tétele. Ez persze csak egy könnyebben elérhető cél, végső célja a szegény emberek életminőségének javítása. Megismerhetjük még dr. Luke Garrettet, azaz a "Manót", barátját, George Spencert, s Cora barátait is - Charles és Katherine Ambrose-t. 

Minden akkor kezdődik, amikor Cora tudomást szerez, hogy Essex partjainál felütötte fejét a Baj, azaz azt pletykálják, hogy az essexi kígyó újra feltűnt. A természetbúvár nő kíváncsisága egyből felélénkül, s Ambrose-ék közbenjárásán keresztül megismerkedik Aldwinter falujával, és a benne lakó Ransome családdal. William Ransome az ottani pap, akinek érdekei ellentétesek Coráéival. Ugyanis míg Cora új tudományos felfedezést szeretne véghezvinni a kígyó által, addig Will azt szeretné, ha lecsengne az egész kígyós mizéria, és minden visszatérne a régi kerékvágásba. A falu lakói ugyanis felbolydultak, rengetegen járnak templomba, mind attól félve, hogy ha nem járnának, akkor Isten megharagudna rájuk és lesújtana a kígyó által. 

Cora és a pap között szép lassan barátság alakul ki, ami egyrészt meglepő volt a többiek számára, másrészről pedig korántsem. Azért meglepő, mivel Cora a tudomány oldalát, míg Will a vallásét reprezentálja, viszont az mindkettőjükben közös, hogy különcök, és nem az elvárás szerint cselekednek. Cora ugye férfias ruhákban jár, folyton piszkos a körme, pedig a felsőbb osztályba tartozik, míg Will pap létére nem zárkózik el teljesen az új eszméktől. Ezért is jönnek ki ők ketten ilyen jól, mivel nagyon is hasonszőrűek. 

Mint mondtam, sok kérdést is felvet a könyv. Vajon mennyivel hajlamosabbak a szegény körülmények között élőek a bűnre? Hogyan várhatjuk el a hívőktől, hogy erkölcsösek maradnak minden körülmények között, ha a falu papjának sem sikerül? Lehet-e úgy leélni egy életet, hogy senkit nem bántunk meg? Milyen mértékben hatnak az emberekre a babonák?

Az írás varázslatos volt. Szinte úgy éreztem magam, mintha én is az essexi lápok közelében lennék, közelben a Leviatánnal. Ilyen különleges, szomorkás hangulatú könyvhöz is rég volt szerencsém. Nem tudom miért, de folyton úgy képzeltem el Aldwintert, mint ahol sosem süt a Nap. Abszolút a könyv hatása alá kerültem, kicsit melankolikussá is tett. A formátuma is nagyon tetszett, ugyanis hónapokra van lebontva, és az írónő közöttük leveleket ékelt be. Így gyorsan lehet vele haladni, és egyfajta különleges élményt is ad. 

Egyetlen sérelmem az volt, hogy túl rövid. Annyira szívesen olvastam volna még! Illetve, kicsit bővebben is kifejthetett volna egyes problémákat, dolgokat. No, meg nem sértődtem volna meg, ha többet kapunk a karakterekből is, potenciál lett volna bennük, ez biztos. De ezekért nem tudok levonni fél csillagot sem, mert nem bántott annyira. 

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a regényt, a furcsára esne a választásom. Nagyon is furcsa volt, de a legjobb értelemben. Mindenről is szólt, de közben meg szinte semmi sem történt. Emiatt nem is való mindenkinek. Aki nem szíveli a lassú folyású, nagyobb történés mentes regényeket, neki nem hinném, hogy tetszene. Akit viszont le lehet venni a lábáról filozofálgatásokkal, morális kérdésekkel és lajhárlassúságú történetfolyással, ő mindenképpen vegye kézbe, nem fogja megbánni!
~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése