2017. december 9., szombat

Holt Költők Társasága

Az évszázados múltra visszatekintő, tradícióira és eredményeire büszke Welton Akadémia konzervatív világába egy napon új irodalomtanár érkezik, aki vibráló személyiségével, egyedi oktatási módszereivel, lelkesedésével, humorával és a diákok iránti teljes elkötelezettségével egyetlen pillanat alatt felkavarja maga körül az állóvizet. Az uniformizáltságra törekvő, teljesítménycentrikus oktatással szembeforduló tanár gondolatai fogékony lélekre találnak diákjainál. 
John Keating gyorsan rádöbbenti őket az élet rövidségére, a költészet szeretetére, és arra is, miképpen találhatják meg önmagukat, hogyan szabadíthatják fel saját gondolataikat, és hogyan küzdhetnek az álmaikért. Lapról lapra tépeti szét velük a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet, tudjanak önállóan gondolkodni, legyen véleményük. 
A felismerés egyeseknek életre szóló szerelmet, másoknak tragédiát hoz, a hagyománytisztelő iskolában pedig felüti a fejét a lázadás szelleme. A fiúk egy részét megragadja a költészet bűvös hatalmának megismerése, felélesztik a az iskola falai között működő Holt Költők Társaságának hagyományait, és megpróbálnak kitörni a köréjük állított korlátok közül.


Ez egy elég különleges könyv, mivel a filmből készült és nem fordítva. S mivel filmből készült, ezért ne várjunk csodát az írásmódtól. Tőmondatos, jó párszor használ szlenget (pl. haver, meg ilyesmi, de nem kell káromkodásokra számítani) és abszolúte nem lírai. A filmet tökéletesen követi, egyfajta teltebb forgatókönyv. 

Több főszereplőnk van, akiket nyomon követünk: Todd (személyes kedvencem), akinek a bátyja híres volt az akadémián, mivel éltanulóként jegyezték meg; Neil Perry, az érzékeny lelkű fiú; Knox; Cameron; Charlie; Meeks és Pitts. De főleg az első három fiúval foglalkozunk, őket követjük nyomon, a többieket csak akkor látjuk, ha mindannyian együtt vannak. No, meg persze John Keating, akit a filmben Robin Williams játszott. Ő az új irodalomtanár, aki felnyitja diákjaink szemét. 

Beszélni csak öt fiúról fogok, mivel Meeks és Pitts nem játszottak olyan nagy szerepet ebben a történetben. Todd, aki a történet kezdetén kezdett a Welton Akadémiában, egy szégyenlős, visszahúzódó fiú, aki mindig a bátyja árnyékában élt. Az ő fejlődése volt a legnyilvánvalóbb, hiszen Keating segítségével megbékélt önmagával, és valamennyivel magabiztosabb is lett. Neil egy nagyon sebezhető srác, az apja borzasztó szigorú vele, doktornak akarja, hogy tanuljon, miközben a fiú szíve vágya a színészet. Knoxot nem igazán ismerjük meg, vele csak egy mellékszál van, amiben egy lány is szerepet játszik. Emiatt sejthető a lényeg. Cameron az igazi stréber. Ő nem érzi át, nem érti meg Keating tanítását, nagyon begyöpösödött. Ő az, akit abszolút nem tudtam megkedvelni, a végén pedig beigazolódott az érzésem. Charlie-t szerettem is, meg nem is. Ő a társaság nagyszájú, belevaló tagja, aki teljes mértékben átvette a carpe diem tanítást. Ezt nagyon értékeltem benne, mert neki nem csak a szája járt, hanem valóban cselekedett is. Illetve rendkívül elnyerte a tisztelemet, amikor ellenállt a könnyebb megoldásnak a végén. Azonban, ahogy Keating mondta: "Valamikor merésznek lenni, valamikor pedig óvatosnak, és az okos ember tudja, mikor melyiknek." Ez neki nem mindig sikerült, de ő legalább egyedi, nem csak egy bólogató János. 

Keating egykor ugyanott tanult, mint most ezek a fiúk, és visszatért, hogy irodalmat tanítson. Már az elején kontraverziót okozott, mivel sutba dobta a hagyományokat, a konvenciós tanítási módot, és teljesen másra próbálta megtanítani a diákokat. Arra, hogy ne más szavaival éljenek, hanem bátran formáljanak saját véleményt, merjék vállalni önmagukat. No, meg arra, hogy a költészet mindenhol jelen van, és azt nem lehet megtanulni, azt érezni kell. Élni kell, merni, vállalni, kockáztatni. Ez a carpe diem mentalitás, az élj a mának, mert az élet rövid, és ki kell szívni a velejét. 

A Holt Költők Társasága ott jön be a képbe, hogy Keating idejében alapult, és ő is a jelöltje volt. Azért csak a jelölt szót mondom, mivel tag csak az lehet, aki halott. Ezért a fiúk is csak jelöltek. Ők heten felébresztették ezt a hagyományt, és újra gyűlésezni kezdett a társaság, egy barlangban. Verseket olvastak, akár híres költőét, akár sajátot. Itt igazán önmaguk lehettek, kiélhették valós magukat. 

Csodás könyv, imádom az olyan történeteket, amelyek rengeteg kérdést felvetnek, és napokig  el lehet rajtuk gondolkodni. Itt van például a szülői kényszer kérdésköre. Ez manapság szerencsére már nem dívik, de amikor a történet játszódott, 1958-ban, akkor még igencsak sok helyen a szülő szabta meg, hogy a csemete mit fog dolgozni, ha felnő. Itt most főleg Neilre gondolok, akinek az apja a doktorira szánja őt, hogy soha ne legyen majd anyagi gondjuk. Merthogy, itt nem mindenki dúsgazdag, jó páran vannak, akiknek nehezükre esik kipengetni a díjat, de mégis a legjobb helyen akarják tudni a gyereküket, hogy több esélyük legyen bejutni mondjuk a Harvardra. 

Szól még a hűségről is, hogy ki mit áldoz fel azért, hogy hű maradjon önmagához, és ahhoz, akit tisztel. Itt jelesre vizsgázott a legtöbb HKT jelölt, de kiemelném Toddot, aki a végső jeleneten olyan gesztust tett, ami őszintén szólva könnyeket csalt a szemembe. A filmen mindig sírok, szerintem nem szégyen bevallani, ha valami nagyon megérint. Most a könyvön csak azért nem kezdtem el pityeregni, mert vonaton olvastam. De mélységesen szíven ütött így is. 

Spoileresen lehetne még órákig vesézni, de szeretném meghagyni a meglepetéseket azoknak, akik még nem ismerik a történetet. A film és a könyv is kedvenc, mindenképpen ajánlom mindkettőt, lehetőleg sokszori megnézésre, elolvasásra. 
~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése