2017. október 31., kedd

Dorian Gray képmása

Oscar ​Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.

A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain.

Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni…

Ez az a könyv, ami már minimum két éve a várólistámon csücsült, és ha nem lett volna a Mini-könyvklub 8, akkor valószínűleg még egy jó darabig nem került volna sorra. Ami nagy hiba lett volna, mivel alapjában véve egy remek művel lehettem gazdagabb. 


Kezdem a pozitívumokkal. Imádtam Wilde stílusát. Egyedi, szépséges, de nem túl barokkos körmondatokban ír le mindent, pont megfelelő. Le kell szögeznem, hogy általában utálom, ha csak úgy ugrálunk hónapokat, sőt éveket előre egy viszonylag elég rövid intervallumon belül, azonban itt abszolút beleillő volt, sőt még jobban is jött ki, mintha túlságosan belementünk volna a dolgokba. Rövid a könyv, elég sok benne a párbeszéd, ami szerintem a könyv nagy előnye, mivel olyan mondatok hallatszanak el, amik igencsak elgondolkodtatóak. Egyedül az zavart, amikor húsz oldalon keresztül elkezdte leírni Dorian éppen jelen levő mániáját (drágakövek stb. - bevallom ott pár oldalt átlapoztam, nem igazán érdekelt az a túlságos részletesség). 


A szemem előtt peregtek le az események, szinte én is éreztem az orgonabokor illatát, miközben a kis szobámban üldögélve olvastam a könyvet. Sok idézetet kimentettem magamnak, elgondolkodtattak és gyönyörködtettek. 


A könyvnek két központi témája van szerintem: a szépség idealizálása és a befolyás lételeme. Milyen ironikus, hogy az elején Lord Henry magyarázza Doriannek a befolyásolás hatását a "szenvedő" félre, s aztán kis idő múlva éppen ő lesz az, akinek szavain úgy fog csüngeni a fiú. Vajon sejthette, hogy ezzel mennyi életet fog tönkretenni? Persze, ő szerintem nem vette úgy, hogy elfuserálta Dorian életét, sőt! Szerintem úgy érzi, hogy pont, hogy szívességet tett neki, mivel életet adott neki. Érdekes kérdéseket vet fel ez a könyv, az már biztos. Csupán Lord Henry-ről el lehetne órákig beszélgetni. Én egyébként a végére se jöttem rá, hogy hányadán állok vele. Az író az ő szájába adta a legvitaindítóbb gondolatokat, és szerintem mindenki tud olyat találni, amivel azonosul, de legalábbis egyetért. Természetesen nem minden szava arany, hiszen mégiscsak egy gyarló emberről beszélünk. 

Mindenesetre érdekes volt szemmel követni, hogy a huszonéves, szende fiúból hogy lesz kegyetlen, bűnben élő férfi. A változás időtartama elég reális, ezért is örültem az időbeli ugrásoknak. S az új én kialakulásának volt még egy elszenvedője: Basil, aki megfestette Dorian portréját. Oda-meg-vissza volt a fiúért, és szívszorító volt nézni, ahogyan egyre eltávolodik tőle, egyre kevesebbet látogatja meg. Nem sok karaktert sajnáltam ebben a könyvben, de Basil e keveseknek az egyike volt. Bár az az igazság, hogy ő is önző volt, mivel szerintem nem magát a fiút kedvelte, hanem inkább önmagát, amivé Dorian segítségével vált. 

A szépség téma pedig nem újkeletű: mindig is istenítették a szépséget, és ez mind a mai napig nem múlt el, s szerintem soha nem is fog. Ez emberi dolog, hiszen sajnos főleg tényleg a fiataloké a világ. Mondjuk, szerencsére manapság már egyre kijjebb tolódik ez a határ, azonban még mindig előnyben részesítjük az ifjúságot. Pedig pont, hogy az öregeket kéne még jobban megbecsülni, ők éltek át már ezt-azt... Szóval, kicsit irritált a könyvben, hogy ennyit áradoztak a fiatalságról, szépségről. Persze, el tudom képzelni, hogy akkoriban rosszabb volt a helyzet, és valóban több figyelmet kapott az, aki megnyerte a genetikai lottót. 


Ami nagyon, de nagyon nem tetszett, az a nők ábrázolása. Lord Henry nem éppen a jót tanította ennek az elkényeztetett ficsúrnak, így nem is csodálkoztam azon, hogyan bánt Dorian a nőkkel. Ami a színésznővel történt, az nagyon kinyitotta a bicskát a zsebemben. Meg, hogy Henry szerint nem is maga a színésznő számított, csupán a karakterek, akiket eljátszott. Ezt most tényleg komolyan gondolta? Mert nagyon remélem, hogy nem... Egy kezemen meg tudom számolni, mennyi női karaktert vonultatott fel ez a könyv. Egyet. És az se sikerült túl fényesen. 

A cenzúrázásról meg annyi a véleményem, hogy ez a mérték a mai világban már meg se kottyan, a babák úgy csúsznak már ki a világba, hogy ezeket tudják, szóval nem érte el az ingerküszöböt. Mindenesetre örülök, hogy ezt a kiadást olvastam, teljes mértékben meg vagyok elégedve mind a külcsínnel, mind pedig a fordítással, és egyebekkel. 

Összességében örülök, hogy elolvastam, mert temérdek gondolatot ébresztett bennem, sok kérdést vetett fel, és nem mindre adott választ, szóval van min töprengenem. A vége úgy ért véget, ahogy - arra a bizonyos cselekvésre nem számítottam, azonban gondoltam, hogy nem rózsásan fog befejeződni. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy vajon mi lenne a véleményem akkor, ha nem tudnám, hogy ki írta, illetve ha nem tudnék semmit az író életének a körülményeiről. Akkor is ennyire magával ragadott volna, vagy bennem van az, hogy ez egy klasszikus és tessen csak? 
~

3 megjegyzés:

  1. "Ami a színésznővel történt, az nagyon kinyitotta a bicskát a zsebemben. Meg, hogy Henry szerint nem is maga a színésznő számított, csupán a karakterek, akiket eljátszott. Ezt most tényleg komolyan gondolta?" - szerintem ebben igaza volt. Végül is Dorian "szerelme" kimerült abban, hogy megnézte Sibylt, hogyan szerepel a színpadon, abból nem kaptunk ízelítőt, hogy amúgy hogyan viselkednek egymással két előadás között, vagyis hogy működnek-e párban, vagy csak a hormonok miatt van az egész (én utóbbira tippelek).

    De tényleg igaz, hogy Wilde nem törődik sokat a női karakterekkel ebben a regényben, de most engem ez nem zavart, szerintem nem fért volna bele a történetbe, amit közvetíteni akart :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, azt tudom, hogy Dorian inkább a nő művészetébe szeretett bele, semmint magába az emberbe (kis párhuzamot vélek itt Basillel), de azért mégiscsak túlzásnak éreztem, azt ahogyan bántak vele és, hogy milyen hamar túllendültek azon a bizonyos eseményen. Egyébként valószínűleg tényleg csak a hormonok játszottak velük, én nem adtam volna nekik két hetet se, abszolút nem összeillő páros.

      Igazából lehet nem is Wilde-ra vagyok mérges, hiszen akkoriban tényleg ez volt a felfogás, ő végül is csak megírta... Mindenesetre az ilyesmi a vesszőparipám, és mindig is idegesíteni fog, de megértem, hogy miért nem zavart téged. :D

      Törlés
    2. Biztos vagyok benne, hogy Wilde nagyon elégedett lenne, hogy ilyen hatást ért el Nálad ;)

      Törlés