2017. augusztus 29., kedd

Méregtan


Merénylet, ​mágia, megpróbáltatások…

A koporsószerű sötétbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok.

Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget.

Ennek a könyvnek az elolvasása abszolút spontán ötlet volt, nem terveztem bele az augusztusi listámba. Mondjuk már régóta várólistán van, nagyon sokan szeretik, de sose határoztam el magam, hogy na most kiveszem a könyvtárból. Azonban, amikor láttam Reagannél a 24 órás vlogban, hogy mennyire áradozik róla, mennyire imádja még második olvasáskor is, kedvet kaptam hozzá, így kivettem. Milyen jól tettem! Felüdülés volt a pár negatív tapasztalat, és könyvfélbehagyás  után végre egy olyat olvasni, amit igenis élveztem! 

Először is, imádom a világfelépítését, végre nem a tizenkettő egy tucat felépítés van benne, hanem eléggé új, egyedi. Ixia - ahol a főszereplőnk, Yelena él - 8 darab Katonai Körzetre van bontva, és az élén a Parancsnok áll. De minden KK-nak van külön tábornoka. A Parancsnok megdöntötte az előtte lévő monarchiát, és teljesen megreformálta a rendszert. Míg régen rangban feljebb lehetett jutni rokoni és baráti kapcsolatokon, addig itt már nem történhetett meg ilyen. Pozitívum, hogy nők is egyre nagyobb szerepet kaptak a politikában és a katonáskodásban is. Persze azért vannak a rendszernek hibái, mint pl. hogy csak a saját szakmádon belül okosodhatsz, nem képezheted magad másnak, ha egyszer már kiválasztottál magadnak egy szakmát tizenéves korodban. 

Viszont újdonság volt fantasy könyvben, hogy a vezetőt nem utáltam meg, sőt. Nekem nagyon szimpatikus volt Ambrosius karaktere (nyilván nem minden aspektusa, de sok tetszett benne), egyrészről mert ő is alulról kapaszkodott fel, másrészről pedig látszik, hogy van szíve (lsd. a matekban jó kislány esete). Ő, ha a mai világban élne, biztos egy kicsi, fehér falú, fehér bútorokkal teli lakásban élne, amelyre a minimalizmus lenne a jellemző. Személyes tárgyak helyett inkább a praktikumot részesíti előnyben, kicsit ebben magamra ismertem benne. 

Más szereplők is üde színfoltot jelentettek számomra, főleg a főszereplő lány, Yelena. Abszolút megszerettem, intelligens, kitartó, nem megy fejjel a falnak (mint sok YA hősnő, aki rittig ellenszegül mindenkinek), tudja mikor kell behúznia a farkát, annak érdekében, hogy életben maradjon. Egyből kedvenccé avattam, már rég volt, hogy egy fantasyban egy kicsit se idegesített volna a főhősnő, de ővele kifejezetten élvezetes volt a könyv. Ez egy nagyon nagy plusz pont, mert sajnos nem egy könyv vérzett már el nálam az irritáló személyiségek miatt. 

Ari és Janco, akiket később ismertünk meg, szintén a szívembe lopták magukat, szinte Yelena bátyjaiként képzeltem már el őket. Tetszett, hogy először vonakodtak a lányt megismerni, sőt nem is kedvelték, aztán, ahogy megmutatkozott a valódi énje, nem tudták nem megszeretni. 

Ami még megfogott, az az, hogy fantasyként elég reális volt pár momentuma. Itt konkrétan arra gondolok, hogy nem kezelték hímes tojásként Yelenát, senki nem borult le a lába előtt, nem dédelgették az egóját, hanem szinte mindenki úgy kezelte, ahogy látták - egy gyilkosként. Persze a történetét nem tudhatták, később kiderült, hogy teljesen jogosan történt az az eset. Még így is sokkal életszagúbb, mintha mindenki egyből örök barátnak fogadja (itt most kicsit gondolok az Üvegtrónra, ha őszinte akarok lenni, mármint mennyire életszagú, hogy Celaeana "cselédje" csak úgy egyből megbízik egy olyan emberben, aki embereket öl?). Itt viszont, Margg, akit megbíztak Yelena "cselédjeként" egy igazi rohadékként viselkedik vele, és ez nem nagyon múlik el a könyv vége fele se, de szerintem sokkal reálisabb ez, még ha idegesítő is, hogy szegény Yelenának még egy valaki keresztbe tesz.

Egyedül Valek karakterénél nem éreztem semmit... Mert volt, akiket imádtam, és volt, akinek kikapartam volna a szemét (gondolok itt Reyad apjára, Brazellre, vagy az ő csatlósaira). Viszont Valeknél nem jelent meg semmilyen érzelem. 

Amivel nem igazán tudtam mit kezdeni még, az a románc volt. Szerintem a két illető nem illik össze, és feleslegesnek tartottam ezt a szálat. Mondjuk kb. csak az utolsó pár fejezetben került bele a tényleges érzelemnyilvánítás, szóval nem sokáig kellett elviselnem. Egyébként teljesen kiszámítható volt, hogy kivel lesz romantikus kapcsolata, de hát a YA már csak ilyen, muszáj beleerőltetni… 

Ha már kiszámíthatóság - a legtöbb fordulatra már fejezetekkel azelőtt rájöttem, mielőtt kiderültek, szerintem elég egyértelmű nyomokat hagyott az írónő. Mondjuk szerencsére ez nem vett el annyira az élvezhetőségéből.

Még egy dolog zavart olvasás közben - hogy Yelena múltjára nagyon lassan jöhettünk rá, de így utólag belegondolva, mégiscsak helyesen tette az írónő, hogy szép apránként vezetett be a múltjába, így végig fenntartotta az érdeklődést és a kíváncsiságom se lankadt. 

A következő kötettől azt várom, hogy még jobban megismerhessem Szítiát (Ixia déli szomszédja), megismerhessem az ott élőket, illetve még többet megtudjak a főhősnőnk képességeiről és családjáról. Most olvastam, hogy a Könyvmolyképző még mindig tárgyal a 2. kötet érdekében, így még jó darabig nem fog megjelenni magyarul, szóval mindenképpen angolul fogom folytatni. 
~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése