2017. július 17., hétfő

A Court of Wings and Ruin

Következzék az új kedvenc sorozatom harmadik része (egyfajta befejezés, hiszen a következő könyvben elvileg már nem Feyre és Rhysand lesz a főszereplő). Ami nem más, mint az A Court of Wings and Ruin. 


SPOILERES vélemény, csak az olvassa el, aki olvasta már a könyvet! 

Cauldron save me. 

Az ACOTARral decemberben találkoztam, amikor megrendeltem a Queen of Shadowst a Könyvmolyképzőnél, s kellett mellé még valami, hogy ingyenes legyen a szállítás. Így vettem észre, hogy megjelent a Tüskék és rózsák udvara. Bevallom, elsőre beleszerelmesedtem, s sokkal jobban a szívemhez nőtt, mint az írónő másik sorozata. Csak úgy faltam a sorait, s muszáj voltam megrendelni angolul a folytatást, mert nem voltam képes várni még egy évet. Így februárban megtapasztalhattam, az ACOMAF által, hogy Sarahnak van még mit a tejbe aprítania. De még mennyire! Felülmúlta, nagyon-nagyon sokkal felülmúlta az első részt. Új szereplők – az Inner Circle –, új fő helyszín – a Night Court. Az írónőnek isteni tehetsége van az atmoszférateremtéshez, szavakkal leírhatatlan, hogy miket művel a szavakkal. Aztán jött a várva várt május 2., az ACOWAR megjelenése. Előrendeltem, de csak júliusban jutottam el az olvasásához, mert minden összejött, és azt akartam, hogy maximálisan neki szentelhessem magam. 

Esküszöm, nekem még jobban tetszett, mint az ACOMAF. Persze, voltak benne hibák, és elvarratlan szálak, amikre nagyon-nagyon választ akarok kapni, de egyszerűen nem tudok levonni csillagot, mert imádtam az elejétől a végéig. 

Kezdve az új helyszínekkel – Winter Court, Dawn Court –, amelyek a szemem előtt lebegtek, miközben olvastam a sorokat. Egyik kedvenc részem volt a High Lord meeting, amit ugye az utóbbiban tartottak, s bár olyan sokat nem kaphattam az udvarból, azért az a kis bepillantás igencsak élvezetes volt. Ha már meeting – megismerhettük az összes High Lordot, aminek köszönhetően jó sok melodrámában volt részünk, de én borzasztóan élveztem, szinte végig vigyorogtam. Persze, amikor Beron meg Tamlin magukat adták, akkor kinyílt a bicska a zsebemben, de még azt is élveztem. (Elnézést a sok élveztem szóért, de tényleg rohadtul élveztem ezt a könyvet! :D) Úgy egyik se nőtt a szívemhez, mindegyiket kedveltem (persze Autumn és Spring kivételével), de sajnos sokat nem tudtunk meg róluk, szívesen olvastam volna még az ő történetükről. Talán Vivianne volt az egyetlen (wannabe High Lady of Winter Court) akit a szívembe zártam, főleg az ő és Mor kapcsolatát kedveltem. 

Ha már Mor… jaj, Istenem, én annyira elkámpicsorodtam, amikor színt vallott Feyre-nak, hogy ő sose fogja tudni úgy szeretni Azt. Akkor borult ki a bili először (aztán a Suriel halálánál). Pedig én annyira, de annyira egymásnak szántam őket… Azrielt meg csak ölelném egész nap, amiért annyit átélt, de még így is mindig csak mást, a szeretteit helyezte maga elé. Elainnel is amilyen aranyosan és megértően bánt, ahogy odaadta neki a Truth-tellert, amit még soha senkinek nem engedett még megérinteni se… hát egy új shipem született volna, ha nem Mornak szánnám (még akkoris ♥). Elaint egyébként nem tudtam nem kedvelni, olyan kis ma született bárányka, de a végén amit tett, az badass volt a javából. Nestát valahogy jobban a szívembe tudtam zárni. Igen, tudom, az első könyvben bele tudtam volna fojtani egy kanál vízbe, de úgy megszerettem ebben a részben! Imádtam a beszólásait, ennél a résznél akkorát nevettem: 
“I don’t think we were introduced properly earlier,” he crooned to Nesta.
“I’m—” “I don’t care,” 
És a Cassiannal való kapcsolata … mennyei manna! A civódásaik, a pillantások, a féltés. Fú, de ujjongtam, amikor Cassian megcsókolta a végén, és nagyon remélem, hogy a spin-offokban lesz még sok Nassian pillanat. 

Amren… mindigis imádtam, s ebben a részben se hagyott cserben a frenetikus beszólásaival. Gondoltam, hogy megpillanthatjuk az igazi alakját, vártam nagyon, nem mondom, hogy teljesen elégedett voltam azzal a résszel, de majd kitérek rá. 

Feyre és Rhysand – mert nem vagyok hajlandó külön beszélni róluk. Az ő kapcsolatuk a legszebb, legkülönlegesebb, amit eddig olvastam könyv lapjain, annyira odaadóak és egyenrangúak. S ez utóbbi a legfontosabb, ez különbözteti meg Tamlin és Feyre kapcsolatától. Tamlin Rhysandhez képest egy ősember, aki a bunkósbotjával hadonászva, a mellét verve ordibálja Feyre nevét. Utálatos egy karakter, az hétszentség, viszont a végén egy szikra intelligencia megjelent benne, nem mondom, hogy megkedveltem, megsajnáltam, inkább szántam. 

Rhysandbe még jobban beleszerelmesedtem, ahogy mindenét feláldozta, hogy megmentse, azokat, akikkel törődik. Feyre meg igazi High Ladyje lett a Night Courtnak, látszott minden tettén, hogy neki már ez az otthona, az itt élő emberek az ő családja, s mindent megtett annak érdekében, hogy Velaris, ez a csodaszép, különleges ékszerdoboz fennmaradjon. 

Lucient igazából nem tudtam megutálni az előző könyvekben, s itt még inkább csak megkedveltem, ahogy Feyre igazi barátja lett – végre. Viszont a szívem szakadt bele, hogy így, hogy elhagyta a legrégebbi barátját, nem tudta, hogy hova tartozik. Hisz, szerintem ő nem érezte magát annyira otthon a Night Courtban, bár Elain kedvéért bárhol maradt volna. Azt is sajnálom, hogy nagyon nem kaptunk igazi Lucien-Elain pillanatokat, s valószínűleg a lány szíve sose fog hozzá húzni, ami szintén egy tőrdöfés volt az ő és az én szívembe is. 

Annak kifejezetten örültem, hogy kaptunk még többet az érdekfeszítő teremtményekből – Weaver, Bryaxis és Bone Carver. No, meg a Suriel, akinek a halálát megkönnyeztem, mert annyira a szívemhez nőtt. Ez az idézet csodaszép és szívszorító egyszerre: 
“And as its chest rose and stopped altogether, as its breath escaped in one last sigh, I understood why the Suriel had come to help me, again and again. Not just for kindness… but because it was a dreamer.” 
Nekem egyébként a könyv eleje meg a közepe tetszett a leginkább, a legkevésbé a vége… Nem tudom, valahogy jobban élveztem a csatáig vezető utat, mint magát a végső összeütközést. Meg hát volt pár furaság, az egész Amren-, meg a Rhys ügy… olyan erőltetett happy endes volt, én nem írtam volna bele az ő halálát. Amren valódi alakja nagyon durva volt (a jó értelemben persze), de én az ő visszahozását is túl erőltetettnek gondoltam – bár nyilvánvalóan imádtam, hogy visszatért, hisz egyik kedvencem lett. Meg, hogy a kettő death-godot olyan könnyen megölték, az olyan furcsa volt számomra. 

Mindent összevetve, minden kis fricskától eltekintve, ez a könyv (meg az egész sorozat) kedvencé avanzsálódott, és alig várom, hogy 2018 legyen és olvashassam az új részt!
~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése