2017. június 2., péntek

Árnyalatnyi remény


1941-ben a tizenöt éves Lina képzőművészeti iskolába, az első randevúra és a közeledő nyárra készül. De egy éjszaka a szovjet titkosrendőrség erőszakkal behatol az otthonukba, és elhurcolják anyjával, öccsével együtt. Szibériába deportálják őket. Lina apja a családtól elszakítva él át hasonló borzalmakat [...] Minden elveszett. Linának eközben fogalma sincs arról, miért történnek velük ezek a szörnyűségek. A lány félelmet nem ismerve küzd az életéért, mindent kockára tesz, hogy rajzaival, alkotásaival üzenni tudjon. Reméli, hogy művei eljutnak az édesapjához a börtönbe, és tudatják vele, hogy a családja életben van. 
Lina és családja hosszú, szívszaggató utat tesz meg, és csak a hihetetlen erő, szeretet és reménykedés segít nekik a keserves napok túlélésében. De vajon elég-e a szeretet, hogy életben tartsa őket?

Mazochista vagyok, mert hiába tudom, hogy fájni fog, mégpedig nem is kicsit, sorra olvasom a második világháború alatt játszódó történeteket. Olyan érzést ad, mintha benyúlnának a mellkasomba és csavarnának egyet a szívemen, de megéri. Megéri, mert általuk meg lehet ismerni az elnyomottak, elfeledettek történeteit, amelyek sokat tesznek az emberhez. Megtanítják, hogy a nyomorban is lehet találni reményt, emberséget; hogy ki lehet szabadulni belőle, ha eléggé determináltak, és szívósak vagyunk. Szóval, akit az tart vissza, hogy nem akar már megint egy szomorú könyvet olvasni, mert így is szomorú az élet, azoknak üzenem, hogy olvassák csak! Nekik is reményt ad, hogy ha ilyen szörnyűséget túl lehet élni, akkor meg fognak birkózni a saját problémáikkal is.

Ez volt az első Ruta Sepetys regényem, de semmiképpen nem az utolsó. Nem ír olyan költőien, mint Zusak, azonban elsőre magával ragadott az ő írásmódja is. Élveztem, hogy a visszaemlékezések szervesen kapcsolódtak a jelenkori történéshez, de szépen külön voltak választva, nem keveredett a kettő, így nem volt zavaró.

A történelemnek egy olyan részletét olvashatjuk ebben a könyvben, amelyről nem igazán mesélnek az iskolában. Ez pedig az 1941-ben, Litvániában (és Észt-, illetve Lettországban) történő tömeges deportálás (volt egy második hullám is, 1949-ben). A szovjet vezetés célja ezzel az volt, hogy megfosszák a fent említett országokat a társadalmi-, és politikai elitjeiktől. Mintegy 50 000 embert hurcoltak Szibériába, ahol kényszermunka, embertelen körülmények és éhezés várt rájuk. 


Nehéz szavakkal leírni, hogy mit éreztem miközben olvastam. Egyrészről forrt bennem a düh, hogy ilyen egyáltalán megtörténhetett, másrészről viszont csodaszép volt ez a regény, s a szereplők tették azzá. Kezdjük Linával, aki az úgymond főszereplője a könyvnek, bár én úgy éreztem, hogy itt mindenki főszereplő volt, annyira hozzám nőttek. Ő úgy bírta ki ezt a kegyetlen időszakot, hogy alkotott. Rajzolt, hogy eljuttassa a nyomait az édesapjának, aki nem volt velük, mert ő egy börtöntáborba került. 
Lina édesanyja, Elena szerintem Hans Hubermann (A könyvtolvaj) megtestesítője nőben. Mindenkit előtérbe helyez, segít a bajbajutottakon, önzetlen, és mindezekért cserébe semmit nem vár. Gyönyörű lelkű. Jonas a legfiatalabb, neki volt a legnehezebb felfogni a történteket. Nagyon érdekes (és szívszorító) volt olvasni, ahogy pár hónap alatt mennyit változott, komolyodott. Az elején, amikor jöttek értük, és Elena elküldte őket pakolni, Jonas felvette az iskolai egyenruháját és összekészítette a könyveit, mintha iskolába készülne, pár hónapra rá pedig elveszett belőle az a kisfiús báj, megkeményedett és szinte felnőtt. Andriussal a marhavagonon ismerkedtek meg, és úgymond a szárnyai alá vette Jonast, érezte, hogy a fiúnak szüksége volt egy bajtársra. Eleinte nem jöttek ki Linával, de ahogy telt az idő, egyre jobban megkedvelték egymást. 


Imádtam a többieket is. Sok embert megismerhettünk, hiszen rengetegen utaztak velük egy légtérben. Persze volt egy-két rideg szereplő, de idővel ők is bebizonyították, hogy csak a körülmények tették őket ilyenné, és legbelül igenis empatikus lény lakozik bennük. Kedvenc mellékszereplőm mindenképpen Stalas úr (a kopasz férfi) volt. Ez furán fog hangozni, de én borzasztóan tudtam vele azonosulni, mert szerintem, ha én lettem volna ott, ugyanúgy viselkedtem volna (talán kevesebbet morogtam volna, de a lényeg ugyanaz). Ő az örök pesszimista, aki legszívesebben feladta volna, de nem merte. Mert megéri harcolni, ha van miért. A kezdeti zsémbes viselkedés megmaradt a könyv végéig is, de megismerhettük a kedvesebb oldalát is, mert ő is egy önzetlen ember a szíve legmélyén. 
Kreckij volt az egyetlen NKVD tag, akiben észre lehetett venni, hogy gyötrődik. Bűntudata van, és utálja magát, amiért ilyen dolgokat kell tennie, viszont nem mer szembeszállni a hatalommal, mert tudja, hogy akkor az ő élete is tönkremehet. Megkedvelni nem kedveltem meg, mivel azért tett olyan ocsmány dolgot, amit nem lett volna muszáj. 
~
Összegzés: Ez a könyv megmutatja, hogy meg kell őrizni a hited az emberekben, hiszen együtt az ilyen tragédiát is inkább át tudja vészelni az egyén, ha érzi, hogy van, akinek számít, ha van, akinek fontos az élete. Lina által pedig átérezhetjük, hogy szükségünk van az alkotásra, főleg olyan időkben, amikor annyi mindent leromboltak.
~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése