2017. június 13., kedd

A bronzlovas


Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták. 
A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel. 
Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel. 
A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla. 

Ezzel a könyvvel még év eleje fele találkoztam, Sasha (abookutopia) egyik ajánlójában. Nagyon áradozott róla, és egészen felcsigázott a lelkesedése, úgyhogy rögtön utána is néztem. Ki is derült, hogy magyarul is meg fog jelenni, méghozzá a Könyvmolyképző kiadónál, szóval úgy gondoltam, hogy megvárom. Amikor a Könyvfesztiválra mentem, úgy voltam, hogy csak ezért az egy könyvért megyek - ami persze nem így lett, de hát tudjátok hogy megy az ilyen. Mindenesetre ezt vártam a legjobban, s nem is véletlenül. Egy egyedi, szerethető, ámde korántsem tökéletes könyvbe merülhettem bele.


Tatjána a legönfeláldozóbb, legönzetlenebb szereplő, akiről valaha szerencsém volt olvasni. Ez már akkor kiderül, amikor képes lemondani Alexanderről a nővére javára, hiába szerelmes belé. A családja többi tagjával is hasonlóan viselkedik, mindenkinek megtesz mindent, pedig sokszor nem érdemelnék meg. Én a szülein egyszerűen fel voltam háborodva, amilyen megjegyzéseket tettek rá (illetve mondtak valamit, amit nem kellett volna meghallania, de még inkább nem kellett volna kimondania az anyjának...), én nem tűrtem volna olyan szépen, mint ahogy ő. Dása... nos, utálatos egy nővér azt meg kell hagyni. Hiába idősebb, simán hagyja, hogy Tátya menjen minden nap a fejadagjukért a bombázott Leningrádban, a farkasordító hidegben. Borzasztó lassan esik le neki, hogy a barátja a húgába szerelmes, míg az unokahúguk, Marina már az ott tartózkodása legelején rájön, hogy itt valami nincs rendben. Egyszóval, jól meg van áldva Tása a családjával... Kivéltelt képez öccse, Pása, illetve nagyszülei - Bábuska és Gyéduska. Ők ketten imádnivalóak voltak, imádtam, hogy itt a nagypapa volt az érzelmesebb, míg a nagymama a logikus realista szerepét töltötte be. 


Alexander sokban hasonlít Tányára, épp ezért alkottak egy csodaszép párt. Együtt lelkesednek az irodalomért (bár az ilyen részekből fájdalmasan kevés volt, én még olvastam volna!), hasonlóan vélekednek a politikáról, s ő is ugyanolyan mártírlelkű, mint Tatjána. Egyik kedvenc részem a fenti képen olvasható, amikor együtt idéznek Churchilltől. Itt annyira érezni, hogy egy hullámhosszon vannak, egyszerűen imádnivalóak. 


Egyetértek Alexanderrel, mivel azokat a részeket élveztem a leginkább, amikor még minden olyan tiszta és ártatlan volt. Nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem, amikor megismerkedtek, és együtt sétáltak haza a Kirovból, beszélgetve, csöndben, együtt. Könyv már rég okozott ilyen érzéseket, s borzasztóan jól esett olvasnom. A könyv egyébként két könyvre van szedve, az első a Leningrád nevezetű, a második pedig Az arany kapu (amely főként Lazarevóban játszódik). Ha választani kéne, egyértelműen az első tetszett jobban. Az írónő nagyon szemléletesen írta le Leningrád ostromát, ahogy folyton csökkentették a fejadagokat; alig tudtak fűteni, mert nem volt mivel; s a folytonos félelmet, hogy mikor bombázzák le azt a helyet, ahol élsz... Az írónő egyébként Leningrádban született, s ott is élt egy jó darabig, aztán kiköltözött Amerikába. A könyv végén megosztotta a nagyszülei történetét, amely valószínű nagyban inspirálta e történet megírására. Érezni lehetett, hogy nagy tudással rendelkezik a városról, s rajongtam a sok városleírásért, mindig nézegettem, hogy hol sétálnak éppen Alexanderrel (van a könyv elején két térkép), no meg persze képeket is keresgéltem, hogy még jobban el tudjam képzelni. 
Aztán jött a második könyv... spoilereket nem akarok írni, szóval legyen annyi elég, hogy 100-150 oldalon keresztül (nem túlzok) csupán erotikus jeleneteket olvashattunk. Ez nálam betette a kiskaput, hiszen körülbelül a 400. oldalig én úgy voltam vele, hogy kedvenc könyv lesz. Szerintem ezeket a részletes szexjeleneket simán kihagyhatta volna, nem haragudtam volna meg, ha helyette berak még városleírást vagy irodalmi utalásokat. 
De nem csak emiatt vontam le fél csillagot. A két jómadarunk személyisége is néha megőrjített, Tatjána sokszor túlzottan háttérbe szorította magát, és másokat szolgált ki folyton; Alexander meg jó pár alkalommal igencsak kontrolláló, és kisajátító volt. 

Nem említettem még meg egy fontosnak tekinthető mellékszereplőt, Dimitrijt, aki Alexander katonatársa. A történetben fontos szerepe van, sajnos inkább negatív irányba viszi el azt, mivel egy komplexusos, legutolsó féreg emberről van szó, aki katona létére gyáva, mint a nyúl és mindenkin áttipor, ha úgy elérheti a célját - hogy túlélje a háborút. Borzasztóan utáltam, egy rendes cselekedete nem volt, abszolút ellentéte Alexandernek. 
Összegezve: hiába minden bosszúságom, nem tudtam nem beleszeretni ebbe a könyvbe, mert annyira igazi, annyira szép. 900 oldala ellenére egy percig nem unatkoztam, végig faltam a lapokat, s tudni akartam, hogy vajon hogy fog végződni. Hát, egy erős függővéggel, úgyhogy úgy érzem, júliusban folytatni fogom Alexander és Tatjána csodálatos történetét, mert nem hagy nyugton a vége... Illetve szeretném kinyújtani ezt a varázslatos élményt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése